epilógus

Sok mindent szeretnék belefoglalni ebbe a bejegyzésbe, így előre is elnézést kérek, ha kicsit szerteágazó és érthetetlen lesz. Majd elolvassátok többször, vagy nem.

Immáron négy éve, hogy megkezdtem ezt a blogot és most vissza is olvastam az első bejegyzést. Mivel már magam sem emlékeztem, hogy mire is használjuk a prazeodimiumot, felcsaptam a wikipédiát, és láss csodát mi az első a listában : 

• a magnézium ötvözőjeként nagy szilárdságú fémek előállítására, melyeket a repülőgépmotorok készítéséhez használnak

Lehet, hogy minden adott volt már a kezdetekkor ? :)

  Az, hogy Franciaországba költöztem, életem egyik legjobb döntésének tartom és soha egyetlen nanoszekundumra sem bántam meg. Nagyon sok élményben volt részem a négy év alatt és minden úgy néz ki, hogy a jövőben is csak sokszorozódni fognak ezek. Persze az élet nem mindig tejfel és megkaptam a részem a rossz dolgokból is. A nehézségek azonban csak szebbé teszik az egészet, hogy látod, ez sem volt adva, mégis sikerült. Meg aztán, ahogy mondják, bajban is még iszik a barát! Vagy hogy is van ez ? Igazából a bajban az ember két dolgot tehet ; kétségbe esik, és sír-rí, hogy hogyan tovább, vagy csak nevet hiszen úgy még sosem volt, hogy sehogy sem lett volna. Az egy nagy szerencsém, hogy a jelentéktelennek tűnő dolgokban is megtalálom a szépet, a jót. Amikor hazafelé tartok, s a friss záporesőtől nedves járdán megcsillan a tavaszi lemenő napfény lágy sugara és orromat szemtelenül csiklandozza a pékségből áradó frissen sült baguette illata, úgy érzem, már ezért a 30 másodpercért megérte. Majd amikor hazaérve a baguette felét már észrevétlenül eltüntettem, akkor mindig azt mondom, hogy másnap majd kettőt veszek, de másnap meg azt mondom, hogy ma nem eszem meg a felét hazafelé úton. És az élet tele van ilyen 30 másodpercekkel csak észre kell venni ezeket.

   Bár én nagyon szeretek fényképezni, van, amikor mégsem nyomom le a gombot. Van, hogy azt a pillanatot képtelenség (szójátékban jó vagyok :P) belefoglalni megapixelekbe. Az agy és a szív kapacitása felülmúlja a legmodernebb memóriakártyákét, így sajnálattal kell közöljem, hogy a legjobb pillanatokat nem tudom megosztani veletek sem képben, sem szóban, sem írásban, hiszen mire hozzátok ér, csak egy az internet által megfakított emlékfoszlány, történet nélkül. Bár nagyon szeretek fényképezni, van, hogy azt a gombot csak képzeletben nyomom le.

  Szerettem volna megosztani veletek, hogy mi a titok, de igazából az a titok, hogy nincs titok. Hallgatni kell a megérzésekre és követni az álmokat, akkor is, ha ez másoknak nem tetszik. Nincsenek vakmerő álmok, csak gyáva emberek. De nem mások álmait kell élni, hanem a sajátjainkat. És minden percnek értelmet kell adni, az élet rövid és az elveszett időt senki és semmi nem hozhatja vissza. Az élet rövid, de ettől szép és izgalmas. Nem tudjuk mennyi időnk van, hogy mindazt, amit megálmodtunk valóra váltsunk. Éppen ezért nincs időnk a kételyekre, nem lehet napokat, hónapokat vagy éveket élni azzal a tudattal, hogy így nem igazán jó, de majd lesz valahogy. Mert mindennek értelmet kell adni, az életnek pedig célokat. Célokat, amiket nem biztos, hogy elérünk, de legtöbbször az odáig vezető út legalább annyit ér és annyi örömet is hozhat. 

  Ami szintén fontos, az a tiszta lelkiismeret. Az ember környezete állandóan változik, a barátok és kevésbé barátok jönnek és mennek, megharagszanak és megbocsátanak. A lelkiismeret viszont a nap huszonnégy órájában velünk van. Az életben bárkit becsaphatunk és elintézhetjük azzal, hogy soha nem látjuk újra az illetőt. Saját magunknak azonban nem hazudhatunk. Úgy kell élnünk hát, hogyha holnap vissza kell adnunk a testünket a földnek, azt is nyugodtan tehessük, tudván, hogy megtettünk mindent, amit csak lehetett.

    Íme hát megleltem hazámat, az országot, ahol az emberek nem féltékenyek, hanem büszkék a sikereimre, ahol ha bajban vagyok, nem belém rúgnak, hanem segítenek. Az országot, aminek megvannak a maga bajai és itt sem fenékig tejfel az élet. Az országot, ahol újjászülettem és ezt az életet nem cserélném el semmi pénzért.

Egy eddig soha nem látott 2010 és 2014 között készült felvételekből álló videóval búcsúznék, mellesleg lediplomáztam és megvan a motoros jogsi is ! Szeptembertől pedig repülőgép-szerelőnek tanulok és emellett az Air France alkalmazottja leszek.

Csókamóka és puszika :)
endzsi

A továbbiakban képeket itt találhattok :
Flickr

előszó az utószóhoz

  Egy szösszenetben összefoglalnám, hogy mi minden történt az idei tanévben, mely lassan a végéhez ér, s ezáltal egy újabb fejezet zárul le.
  Amikor úgy alakult, hogy idén nem járok színjátszóra, azt gondoltam, hogy ez heti sok szabad órát jelent majd. Igen, és nem, ugyanis a bakancslistám elég hosszú...

  Októberben úgy döntöttem, hogy (végre) meglepem magam egy motoros jogsival. Természetesen a francia adminisztrációnak hála csak decemberben sikerült megkezdeni ezt a történetet. Azóta ha nem is teljes gőzzel, de haladok. Órákat elég nehéz venni, ha az ember iskolába, meg munkába is be-be akar járni olykor, és amikor ráérne, akkor meg szakad az eső.  Jövő héten végre rutin vizsga, ami túl drága ahhoz, hogy ne legyen meg elsőre. A forgalmi pedig már csak hab a tortán.
   Motorozást illetően az elmúlt évben két keréken bejártam Normandiát, Champagne-t, Dél-Angliát, Luxembourgot és Dél-Belgiumot és a java majd csak ezután jön.

  A másik, nagyobb fejleménynek mondható hír, hogy bár gyakorlatilag tárt karokkal várnak jövőre (nagy fölénnyel bealáztam a fiúkat félévi átlag terén), nem leszek mérnök, és ez a gondolat örömmel tölt el. Mint annak idején az országváltást, meg általában a fontos dolgokat, ezt is úgy megálmodtam egyik napról a másikra, közel egy éve. Túl sokat nem kellett gondolkodjak, hogy akkor merre tovább, annyi kikötés volt hogy legyen benne csavarhúzó, franciakulcs és motor. Szóval megint egy tipikus lányos vonal, mint ahogy tőlem megszokhattuk. Minden a terveim szerint haladt, amikor márciusban felvettek repülőgép-szerelő szakra, májusban pedig nagy örömömre Air France-hoz is bekerültem. Augusztusig tehát Brother és a nyomtatók (egyébként megjártam a Hotline-t, és néhány hétig a telefonos technikai ügyfélszolgálaton boldogítottuk egymást az ügyfelekkel), szeptembertől pedig a repülők, iskola Párizstól nem messze délre, munka pedig Air France-nál egy párizsi vagy egy toulouse-i repülőtéren.
  Ha pedig már a repülésnél tartok, egy másik bakancslistás dolog került terítékre januárban, amikor beiratkoztam egy ejtőernyős képzésre. Pár hete pedig már az első két solo ugrásomon is átestem (repültem). Mielőtt teljesen egyedül és bárhol a világon ugrálhatnék, hosszú út áll előttem (és tucatnyi ugrás).
  Csak egy szó essék a lövészetről... megvan a fegyvertartási engedélyem. :)


Szóval a hallgatásom nem jelent semmittevést, sőt ! Még egy utószó erejéig nemsokára visszatérek elköszönni. Ha majd ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy adott esetben bemutassam Dél-Franciaországot (Toulouse és környéke), akkor szeptembertől újra itt !