mucika párizsba látogat

Mikor végre elérkezett a várva-várt nap, amikor Mucika Párizsba látogat, sajnos minden igyekezetem ellenére nem sikerült jól a fogadtatás. Előző este változott a program, így 5-re még táncra kellett fuvarozzak, a vonatom meg 17:08-kor ment. Talán még el is érhettem volna, ha egy coco nem 10 percen keresztül próbál meg beparkolni előttem, majd nem fogok ki egy tanulóautót, akit a járdán haladó nyugdíjasok is lehagytak. Amikor vérnyomásom az egekbe szökött, majd ezután enyhén magas szintre állt, kiírták, hogy az amúgy is csak fél óra múlva érkező vonat késik. Így taxiba szálltam és 2 állomásnyival odébb felszálltam egy másik vonatra. Amikor komótosan bedöcögtünk a La Def-re, már pont annyi volt az idő, hogy ha akkor érek a repülőtérre, már akkor is elkéstem volna. Természetesen megpróbáltatásaim itt még nem értek véget. Az RER A ugyanis biztonsági okok miatt csak Auberig közlekedett, én meg Châtelet-re mentem volna, ami pont eggyel utána van. Persze az RER még így sem ment, csak teletömve állt, már csak valami tuc-tuc zene kellett volna, hogy a hering parti teljes legyen. Tehát így metróra kellett volna szállnom, ami sokkal gyakrabban megáll, vagyis lassúbb és emellett velem együtt fél Párizs is metróra szállt, így végül is én is kivehettem részem a heringlétből. Sikeresen átszállva az RER B-re, belém botlott egy nő, aki csak azt akarta megtudni, hogy megáll-e a vonat Massy-Palaiseu-nál vagy sem, de aztán valahogy Sarko-nál lyukadtunk ki, a magyar politikánál, a lengyeleknél meg hogy ő észak-olasz. Természetesen aki azt hiszi, hogy visszafelé útra már minden helyre állt, az téved. A helyzet súlyosságát az is mutatja, hogy ezen a napon úgy 7 óra tájt kollektíve az egész francia népet elküldtem melegebb éghajlatra élen a RATP és SNCF dolgozóival. Persze eme gondolatomnak hangosan nem adtam nyomatékot, nehogy később megbánjam, de azért jó darabig ott kavargott a fejemben.

Második nap aztán kipihenve nekivágtunk a nyáron elmaradt Catacombes-nak, ellátogattunk a Repülő Múzeumba, majd este hangulatos kitérőt tettünk a Trocadéron.

 

Vasárnap ismét beleestünk a menjünk a csokiboltba körülnézni, úgy sem veszünk semmit hibába. Majd a megkóstolt csokikat gyorsan le is mozogtuk a Hôtel de Ville előtt felállított koripályán. Bár a kölcsönzött korik elég kényelmetlenek voltak, úgyhogy hamar feladtuk ezt a mókát és inkább elmentünk Sartrouville-be, hogy galette des rois-t együnk és mindenek előtt meglátogassuk a rokonokat.

Hétfőn a rossz idő ellenére szabadtéri programjaink voltak, mivel a múzeumok ilyenkor zárva tartanak. Butte Rouge, Saint Martin csatorna, Tuileries, Concorde tér, Tour Eiffel. Utolsó párizsi napunkon pedig a Musée des Arts et Métiers-be mentünk, majd beugrottunk a Parc Monceauba.

A szerdai napon Vaucressonban maradtunk, mivel akkor egész nap van munka. Délután nagyon jót játszottunk és az este is viccesen telt. Sajnos minden igyekezet ellenére a másnap reggel hamar eljött és indulnunk kellett a repülőtérre. Domi felszállt a repülőre, én meg depresszióba süllyedtem és magyar édességekkel próbáltam javítani a kedélyállapotom...

csak add tovább

Hirtelen felindulásból elkövetett cselekedet. Ugyanis fogalmam sincs, hogy jutottam idáig. Az egyik pillanatban még a Szajna partján sétáltam, a másikban pedig már egy kórházi ágyon feküdve folyt belőlem a vér.

már nem sokáig áll itt a fa

Na de kezdjük az elején! Csak úgy random felszálltam egy metróra, amíg nem volt ötletem hova menjek, aztán végül kiértem a Notre Dame közelében. Ha már így hozta a sors, bementem és gyújtottam egy gyertyát. 

A Notre Dame mellett található a Hôtel-Dieu (de Paris). A városok főkórházának régi elnevezése ez, bár nem túl biztató, mivel a név maga annyit tesz: Isten szállója. Körbejártam egy kutat keresve, amiből aki iszik, az visszatér Párizsba. A kút nem lett meg, de hirtelen kedvet kaptam, hogy megnézzek egy francia kórházat - pláne egy Hôtel-Dieu-t - belülről. 

Közvetlenül a bejártnál tábla hirdette: véradás. Több sem kellett, fel az ötödikre, ahol kedvesen fogadtak. Név, születési hely, idő és már kaptam is az almalevet, meg a szokásos kérdőívet. Ezután doktor bácsi, aki bejárta fél Magyarországot. Súly, hemoglobin, sőt még a véradáskor mindig rakoncátlankodó vérnyomásom is tökéletes volt ezúttal. A véradás hamar megvolt, utána pedig komplett ebédet kaptam, elő étel, meleg főétel, desszert és a teljes folyamat alatt 1 liter vizet is megitattak velem. 

kék-fehér-piros

a véradás unalmas percei alatt tv-t nézhettünk

Jóllakottan, néhány deci vérrel könnyebben elégedetten indultam haza. Itt, főleg a nagy városokban nincs elegendő vér, Magyarországon sem sok, de eddig akárhányszor megkérdeztem, azt mondták kicsit több van mint amennyi kell. Azt nem ígérem, hogy Szekszárdon nem szúrják ki a szemetek egy üveg vízzel ,meg valami noname fehér papíros ostyával, de azért jó dolog. Ha pedig megvan a 30 alkalom és esetleg később újra bevezetik a vizitdíjat, akkor a véradás kiváltja. :D

háború és béke

Miután megvettem A párizsi metró jegyek rövid története (Petite histoire du ticket de métro parisien) című régóta áhított könyvet, úgy gondoltam elmegyek a Szt. Martin csatornához és annak partján beleolvasok. Már a metrón feltűnt a mellettem ülő, láthatóan nem napbarnított testes fiatalember, aki ölében egy piros zászlót szorongatott. Aztán amikor a République téren leszálltam a metróból, a téren hatalmas tömeg fogadott. A tunéziai zászlók aztán segítettek. 

forradalmi hangulat

Tunézia légterét lezárták, az államfő lemondását követelik - azóta azt hiszem ki is neveztek egy ideiglenes államfőt - továbbá az elmúlt napokban rendszeressé váltak a zavargások. Mindez csupán annyiban kapcsolódik történetünkhöz, hogy az itteni bevándorók szimpátia tüntetést szerveztek, melynek keretében a Place de la République-től Párizs központjáig, a Châtelet-ig vonultak. Valószínű az is közrejátszott a megmozdulás megszervezésében, hogy a héten Párizs tunéziai nagykövetségére feltehetőleg egy Molotov-koktélt dobtak. 

Az érintett helyszíneken és útvonalakon fokozott rendőri készültség volt. Huszonévesek másztak a téren lévő szabadság szoborra és anyaországuk zászlóját lengették, miközben Tunéziát éltették. Párizson kívül Franciaország több városában, illetve Kanadában, Belgiumban és Svájcban is voltak szombat délután hasonló manifesztációk. 

Néhány utcával odébb a Szt. Martin-csatorna csendesen hullámzott az enyhe szélben, madarak csipegettek a partján, szerelmespárok ültek a padokon, érkezett egy sétahajó is és csak néha a szél által odasodort duda, vagy szófoszlány jelezte, hogy mindössze pár utcával odébb zordabb hangulat uralkodik.

Visszatérve a könyvre, majd teszek fel belőle képeket, most elsőre a múltkori bejegyzésem egészíteném ki. A megszállás ideje alatt, a Place des Fetes állomást átalakították és repülőgép elemeket gyártottak ott, a Buttes-Chaumont pedig a Wehrmacht katonák számára műtőblokká. Az éjféli takarodó után itt már nem járt a metró, ajánlott volt ezt elérni, mert aki egyfajta túszként itt ragadt, a kivégzés lehetőségével is számolhatott, amennyiben egy osztag megtalálta. A zsidók csak másodosztályon, az utolsó vagonban utazhattak, így a megszállás éveiben  ezt a kocsit gyakran hívták "a zsinagóga"-nak.

párizs megszállás alatt

1940. június 10-én a kormány elhagyja Párizst, 13-án nyílt városnak nyilvánítják, 14-én pedig már német megszállás alatt. Ettől a naptól kezdve szembetűnő a német jelenlét. Szemlék a Champs-Elysées-n, német nyelvű újságok megjelenése, német katonák sétálnak a Szajna-partján, német nyelvű táblák. 

német katonák az Eiffel-toronyban

német nyelvű táblák elhelyezése a Concorde-téren

 Párizs a német Franciaország fővárosa lett. Ezzel együtt a németek vették át a város szimbolikus helyei fölött gyakorolt hatalmát. Természetesen rövidesen felütötte a fejét az antiszemitizmus is. 

játszótér. gyerekeknek fenntartva. zsidóknak belépni tilos.

 A szállítmányok akadályozása miatt pedig, főként a téli hónapokban, a párizsiak éheztek és fáztak. Ennek következményeként pl. a Louvre kertjében kezdtek hagymát termeszteni, egyesek pedig nyulat vagy csirkét neveltek, ki erkélyen, ki a pincében. 

szokatlan kép a Louvre kertjéből

Párizs éhes. Párizs fázik.

A kezdetektől fogja jelen volt az ellenállás számos formája; röplapok, titkos újságok, falfirkák. 1944. augusztus 15-én jól bevált sozkásként a metró dolgozói sztrájkba léptek és a rendőrség is csatlakozott hozzájuk. Még ezen a napon Leclerc vezetése alatt egy páncélos hadosztály érte el Párizst. Charles De Gaulle a köztársaság elnökeként a hadügyminisztériumba ment és kijelentette, hogy a köztársaság meg sem bukott, így nem kell visszaállítani. 25-én végül elérkezett a várva-várt felszabadulás. De Gaulle helyreállította a francia államhatalmat, bár a felszabadulást követő zavaros időkben az ellenállási mozgalom több ezer kollaboránst és kommunistát végzett ki.

Nagyjából ez a volt a Párizsi hétköznapok a megszállás alatt (1940-44) című kiállítás lényege, amire teljesen véletlenül bukkantam rá pénteken, szerencsére még időben, mert már csak 2 napig volt nyitva. A vasárnapi kora tavaszi idő engem is kicsalt a szabad ég alá és sétáltam egyet a Montmartre lankáin.

Szert tettem egy afrikás karkötőre is. Vannak árusok, akik elkapják a kezed és gyorsan készítenek egy karkötőt. Aztán mondják, hogy adj érte amennyit gondolsz 1-2 eurót, kávéra valót. Már korábban egyszer kifogtam egy ilyet. Most előre szóltam neki, hogy nem fizetek érte, erre kijelenti, hogy nem is kell ajándék. Nem tudom, így akart bevágódni, hogy még is csak adjak érte pár centet, de nem jött be neki. Néhány perces társalgás után továbbálltam, immáron egy karkötővel gazdagabban...

la fermette marbeuf

Az új év és Damien születésnapjának alkalmából étterembe mentünk. Én, aki folyton elkések, itt mindig időben vagyok, mert az én x késésem (ahol x a késés percekben mért ideje) pont a fele a franciák átlagos késésének. Szóval addig én bejártam a környéket, amíg Laurent, Damien, Richard, Florian és Sandra megérkeztek.  Az étterem elől pont lehetett látni az Eiffel-torony csúcsát, kis sétával pedig a Pont de l'Alma-hoz juthatunk el, amiről nagyon szép kilátás nyílik a fent említett toronyra, illetve itt található az a láng formájú emlékmű, amit Lady Di-nek állítottak 1997-ben az itt található alagútban bekövetkezett halála után.  Miután megérkeztek a többiek egyből elfoglaltuk helyünket a La Fermette Marbeuf - hány ingyen reklámot fogok én még csinálni ? - egyik asztalánál. Laurent csigás előételéből meg lettem kínálva, hogy 5 év után újra megkíséreljem a csiga megkedvelését. Sajnos a Laurent vezette csiga-projekt nem járt sikerrel, így áttértünk a szintén általa levezérelt borjúmirigy és borjúvese történetre, amik viszont ha nem is elsöprő, de mindenesetre nagyobb sikert arattak, mint a csiga. A cafe gourmand nagyon finom volt és a ház vendégei voltunk egy galette des rois-ra. A tradíciót lásd itt. A metróállomást elérve mindenki szétszéledt a szélrózsa minden irányába, kinek merre volt dolga. A fiúk lehet, hogy nyáron eljönnek Magyarországra, Mama, ha esetleg olvasod ezt...